Egy Nihilista szemével

Ma szerda van, délután fél öt. Hazajöttem egyedül, végleg összetörve. Nem érzek csak fájdalmat, szorongok, sírok, s rettegek. Egyedül maradtam. A szívem erősen ver, beszélni alig tudok, a nap minden percében küszködöm a könnyeimmel. Nem bírom. Számomra képtelenség ez így. Tegnap egyszer csak azt vettem észre, hogy félórája tervezem a halálom. Kijelöltem a pontos helyet, még pedig a padlást, egyszerű, hétköznapi módszert válaszottam, a kötelet. Kicsit megborzongtam, hogy pont ezen jár az eszem... Szóval ma hazajöttem, nem azzal akivel szerettem volna, egyedül, mereven kifelé bámulva az ablakon próbálva azt, hogy ne vegyem észre a külvilágot. Hazaértem, ettem. Aztán egyszercsak feltápászkodtam nyomoromból, kimásztam az ágyból és elindultam. Felmentem a padlásra. A padláson vagyok, nézelődök. A gerendák túl alacsonyan vannak, a magasabbakat meg székről sem érem el, szóval pont tökéletes. Nézelődök, de sehol egy használható eszköz. Vasak voltak összekötve vele, de az se bizonyult hatásosnak, vékony volt és rövid. Hely is alig volt fent. Megközelítése viszonlag könnyű, bár egy rozoga létra az út felfelé, és a csapóajtó csigás nyitószerkezete megsérült, nem működik. De nincs alkalmas kötél. Széket sem láttam, semmit. Már csak pár nap. S ha a gyávaságom elül, akkor szerintem készen állok rá. Döntöttem, elköltözni nem tudok. Érzem, hogy nem hiányzik sok, hogy megőrüljek. Szerencsére a külvilág ebből semmitsem tapasztal, csak egy ember tud ennek az előzményeiről és arról, hogy "rosszul" vagyok. Ez enyhe kifejezés. Szóval nincs hová menekülnöm. Megőrülni nem akarok. Csak Őt szerettem volna, de ... Szóval menekülnöm kell és csak egy út van, mert senki nem segít. Egyedül vagyok. Így is maradok életem hátralévő napjaiban.