Ma szerda. Nagyjából fél évnyire egy komoly vízválasztó óta, ami nem hozott mást csak szárazságot. Szikes lett minden talaj, üres minden patak, elapadtak a források, elpárologtak a felhők... Eltelt nagyjából 180 akárhány nap és a mi szép Magyarországunk állampolgárához híven, magam is ezersebből vérzőnek érezhetem. S ezt magamban hordozom. Bent. Jó méllyen. Ha akad is egy olvasó. Ha akad is ki elolvassa, jelentését úgysem ismerheti. Egy ember képes pontosan behatárolni mi ez, hol van ez, és miképpen kínoz, ez lennék énmagam. Eltelt több hónap és a hazug szavak a mai napig ugyanúgy marnak belém és tépik ki húsom. Én hittem. Hittem magamban. S hittem abban amit szeretetnek hívtam akkor... S mi lett? Pusztán vér, szenvedés, könny és kín. Mert hittem...
Válltig állított szeretet volt, kedves minden nyájas szó. S a jelen alapján hazug is. A mai napig fáj, kegyetlen érzéssel tölt el ha rá gondolok. De ő most is állítja igazát, más mércét állít, hogy igaz legyen a hamis, és elfogadható a hazug. S én miért tettem? Én miért hittem minden kétes kélynek? Minden édesnek tűnő keserűnek, miért hittem?
Amit tudok, hogy szerelem volt, volt...
Kegyetlen, borzalmas áruló!
Miért kellett velem ezt tenni? Miért kellett engem hitegetni!?
... s most is csak hazudik tovább, s tovább. De én már süket lettem.
