Az év utolsó hétfője. És!? Itt ülök, fáj a fejem, már negyed egy múlt és még szinte levegőt sem vettem ma. Szemem résnyire nyitva, egy idegen tán ázsiainak is nézne, még a bőröm is elég világos, s sápadt. Sápadt, mint a hold. De a kávé mindig marad az a hol híg, hol sűrű, hol zaccos, hol zacctalan sötét folyadék. Utánnozhatatlan keserízét készíti a csersav, de mond, mond! Az én életem mi keseríti?
Itt vagyok. Lélegzem. Élettanilag ebből kifolyólag élek. De mi is az élet? Miért kell nekem ilyen kérdéseket feltenni? Egy ismert serital népszerűsítése kapcsán, "Az élet annyi amennyit beletöltesz." Na ez egy elrongyosodott közhely, Mindenki saját sorsának kovácsa. De ki mondta, hogy attól, hogy valami közhely, még igaznak is kell lenni-e? Ezt leszámítva hiszem, hogy az.. De jelenpillanatban, csináljak bármit - bár magyar szokás, hogy a pohár félig üres - de képes vagyok azt illuzionálni, hogy teljesen is. De még nem értem, hogy miért?
Úgy érzem írnom kell. Bár hiába csináltam bármit, semmi sem érte el a kívánt hatást, és még csak meg sem közelítette. De talán a küzdelem, azaz. Azaz ami totális vereséget mér a búra. Jelenpillanatban leginkább egy forrózuhanyra, jókistestmozgásra és írni vágynék. Írni, írni, írni.
Egyszerűen tele vagyok, frusztrált és feszült, na meg ingerült remegő kézzel. Volt mikor felmerült, hogy feladhatnám, de akkor mégis miért csináltam eddig az - úgymond - életem. Azzal minden gyönyörű pillanatomat megkeserítenék és bemocskolnék. ..és amúgy sem az én asztalom. Bár belegondoltam, hogy én most - úgymond - kóstolgatom a citromot, és nem is látok más gyümölcsöt csak olyat ami keserűbb/savanyúbb, és még sincs egy csepp dekadens érzés sem bennem. Nem érzem megoldásnak. Mivel lenne jobb? Tán csak rosszabb lenne, mert megbantanám azt az egy-két embert aki fontos. S így magára és cserben is hagynám őket, amit természetesen nem akarok.
Szó ami szó legyen bármekkora a kudarc vagy kudarc-sorozat, annál jobban kell küzdeni, hogy egyensúlyba hozzuk azt a bizonyos mérleget.
